Hosszú idő után először vagyok teljesen egyedül. Csak fekszem a kolis szobámban, ma már túl vagyok egy gyógypedagógiai preambulumon és egy didaktikán. Most viszont a délutáni órákig hosszú szünetem van.  Átjöttem kollégiumba, álmos vagyok, szerettem volna pihenni egy kicsit.

...de csak bámulok magam elé, miközben Bencén jár az eszem. Vajon órán van?  Kikkel tölti napjait?  Mit csinál? Jól van?  Gondol néha rám?

Éppen ránéztem a szívecskés kispárnámra, amit tőle kaptam. Az ágyam melletti lámpámon lóg. ... Levettem és jó erősen magamhoz szorítottam. Folynak a könnyeim. Sírok. Szépen. Csendben.

Lassan össze kell szednem magam, mert szobatársam is ide fog érni. Vicces, de mások csak mosolyogni látnak. Az emberek azt hiszik, boldog vagyok és erős. Legbelül viszont teljesen összetörtem.

Minden percben várom, hogy keressen. Hogy írjon, hogy hívjon, vagy éppen kopogjon be. Holott tudom, talán ez meg sem fog történni. Miért bízom benne, miért él bennem a remény mégis?

Tegnap reggel jöttem vissza az egyetemre. Mikor leszálltam a buszról, annyira kétes érzések kavarogtak bennem. Ahogy sétáltam befele, attól féltem, elájulok. Ugye ő is idejár. Nem tudom, attól rettegtem-e, hogy újra látom, vagy attól, hogy nem, de nem találkoztunk. Talán jobb is, talán nem.

Most viszont ideje újra felvenni a nagymosolyt.