Már rég nem írtam, pedig van miről beszámolnom.

3 héttel a szakítás után Bence keresett, azzal az indokkal, hogy szeretné elvinni a cuccait a szobámból. Arra számítottam, hogy bejön, odaadom neki és le is lép. Ennek ellenére 1 órán keresztül beszélgettünk. Rengeteg minden elmesélt, ahogy én is neki. A végén átölelt és úgy ment ki az ajtón. Nem akarok erre a pillanatra emlékezni, akkora fájdalommal töltött el. Ledőltem az ágyamra, összegömbölyödtem és hosszú percekig sírtam. Már biztos voltam benne, hogy ez volt a legutolsó ölelés, amit tőle kaptam.

Ám miután hazaért, hosszú szöveget írt facebookon. Egy kicsi részletet idéznék is belőle:

"Nagyon jó volt újra látni,megölelni, adni egy puszit. Abban a percben úgy éreztem, minden tökéletes a mai napban, de rá kellett jönnöm, hogy nem... Hatalmas fájdalmat éreztem, ahogy elpakoltam tőled...Nagyon nehéz volt nem sírni előtted."

Sokáig nem válaszoltam rá, egyszerűen foglamam se volt, hogy mit, inkább elmentem zumbázni.

Ezután folyamatosan reggeltől estig beszéltünk egy héten keresztül. Mindenről... úgy, mint régen. Elhívott, hogy nézzem meg focin, el is mentem. A végén nagyon aranyos volt, hidegben összevissza kísérgetett, pedig mondtam neki, hogy maradjon ott, mert megfázik. De neem, ő nem. Volt, hogy én hívtam át a koliba beszélgetni. És jó volt.

Felcsillant bennem a remény.

Tegnap 3 óra szünete volt a két órája között, kérdeztem, bejön-e hozzám kicsit. Igent mondott. Egész nap vártam rá.. azt hittem itt tölt egy picit hosszabb időt. De nem. Mindösszesen nem volt itt 10 percet sem. ...Inkább bent volt a városban egyedül, minthogy idejött volna. Elég rossz kedvem lett. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért. Először csak annyit mondott, hogy ő nem tudja. Aztán nem hagytam. Mondtam, hogy akkor ne találkozzunk meg ne beszéljünk többet. Erre mi volt a válasza? ... Az úgysem menne...

Mégis miért, ha ő már nem akar tőlem semmit?! Miért csinálja ezt velem?! Mire jó ez?!

Annyit mondott még, hogy azért nem akar velem lenni, mert bár nagyon jól érezte magát velem, a félelem erősebb benne, hogy újra ugyanaz lenne, mint régen és ő nem bírja tovább a veszekedéseket.

Nem tudom, mit tegyek.

Hosszú idő után először vagyok teljesen egyedül. Csak fekszem a kolis szobámban, ma már túl vagyok egy gyógypedagógiai preambulumon és egy didaktikán. Most viszont a délutáni órákig hosszú szünetem van.  Átjöttem kollégiumba, álmos vagyok, szerettem volna pihenni egy kicsit.

...de csak bámulok magam elé, miközben Bencén jár az eszem. Vajon órán van?  Kikkel tölti napjait?  Mit csinál? Jól van?  Gondol néha rám?

Éppen ránéztem a szívecskés kispárnámra, amit tőle kaptam. Az ágyam melletti lámpámon lóg. ... Levettem és jó erősen magamhoz szorítottam. Folynak a könnyeim. Sírok. Szépen. Csendben.

Lassan össze kell szednem magam, mert szobatársam is ide fog érni. Vicces, de mások csak mosolyogni látnak. Az emberek azt hiszik, boldog vagyok és erős. Legbelül viszont teljesen összetörtem.

Minden percben várom, hogy keressen. Hogy írjon, hogy hívjon, vagy éppen kopogjon be. Holott tudom, talán ez meg sem fog történni. Miért bízom benne, miért él bennem a remény mégis?

Tegnap reggel jöttem vissza az egyetemre. Mikor leszálltam a buszról, annyira kétes érzések kavarogtak bennem. Ahogy sétáltam befele, attól féltem, elájulok. Ugye ő is idejár. Nem tudom, attól rettegtem-e, hogy újra látom, vagy attól, hogy nem, de nem találkoztunk. Talán jobb is, talán nem.

Most viszont ideje újra felvenni a nagymosolyt.

In medias res.

Történt egyszer régen, még 2015. január 19-én, hogy összejöttem egy sráccal. Kapcsolatunk amilyen gyorsan jött, olyan hamar véget is ért.

Évfolyamtársak voltunk, tesitanárom fia. Izgiii. Egy nap, rám írt, valami nagyon kis hülye indokkal, majd hosszú csevegésbe kezdtünk. Pár nap folyamatos beszélgetés után, megérdezte van-e kedvem találkozni. Gondoltam, miért is ne?! A randi után az egekben szárnyaltam. Azonnal hívtam a húgom és a legjobb barátnőm, mert muszáj volt velük is megosztanom a boldogságom. Leheteséges, hogy a legelső találkozónk után fülig szerelmes lettem?! Korábban sosem történt velem ilyen. 4 hónapig szinte alig veszekedtünk Bálinttal, voltak vitáink, de jól elvoltunk. Viszont egyszer csak minden elkezdődött.. előttem szerelmes volt egy osztálytársába, akivel sosem jöttek össze, de szerette. Írogatott neki mellettem, folyton. Kiakadtam, de ő bizonygatta, hogy csak barátok. Napersze. Napról napra többet veszekedtünk. Ugorjunk egy nagyot. Szerenád utolsó napja. Telefonhívás este 10kor Bálinttól. Sír. Megijedek, hogy történt vele valami. Megcsaltalak - ismételgeti folyamatosan, bár alig értem, úgy kapkodja a levegőt. Hirtelen, mikor felfogom, mit mond, rogyok le a lépcsőre, egy tanár házánál, akinél éppen szerenádoztunk. Sírok, senki sem tudja, mi történt. Barátnőim próbálnak nyugtatni, de szinte meg sem hallom, annyira fáj. ... Jelen pillanatban, már fel sem tudom idézni, hogy akkor mi volt bennem. Másnap szinte semmit nem mondott, szakítottunk, de alig pár napot töltöttünk külön és kibékültünk, annyira szerettem, nem tudtam rá haragudni. De nem ment, próbáltam elfojtani magamban azt, amit éreztem, nem ment. Júniusban szakítottunk, végleg. Szinte 1-2 hét után mindig mástól kérdezgette, hogy hogy vagyok. Szeptemberben megkeresett és újra napi szinten elkezdtünk beszélgetni. Azt hiszem, akkor is szerettem még, de barátokként viselkedtünk, jobb lett a viszonyunk, mint előtte. Mindent meg tudtunk beszélni...

2016. szeptemberében megismertem Bencét. Az egyetem leghelyesebb sráca felfigyelt rám. Bár, akkor még csak kizárólag barátként néztem rá, egyre jobban alakult a kapcsolatunk. Tudtam, hogy belém szeretett, amit egy kissé ittas állapotban közölt is velem. Bár másnap egyikünk sem hozta fel a témát. Na, de lényeg a lényeg, minden egyes napot reggeltől estig együtt töltöttünk szinte, addig nem láttam, míg órán voltunk, bár sokszor az is közös volt. Folyamatosan küzdött értem, november 2-án pedig összejöttünk. Újra boldog voltam. Bálinttal kissé megszakadt a kapcsolatunk, Bence nem díjazta azt, hogy ennyire jóban vagyunk, így úgy döntöttem, választanom kell: az ex vagy a boldogság. Bálint viszont nem adta fel, december végén szerelmet vallott, és elmondta, mennyire sajnálja, hogy engem elveszített. Ezután hatalmas zűrzavar volt bennem. Rossz volt, hogy Ő, akitől korábban vártam volna, hogy a mindene leszek, azután akarja megadni, amire vágytam, mikor már mással vagyok. Tudtam, hogy Bencét akarom és nem hagyom el, viszont valamilyen szinten mégis rosszul esett a dolog. Elmeséltem Bencének az egészet. Kiakadt. Csalódott. Mélyponton voltunk már az első hónap után. Jött pár nap múlva a szilveszter. Külön tölttük, mert szüleim nem engedtek el. Ő előtte látta, hogy rám írt facebookon egy srác, erre mit csinált?! Írt a csávónak, hogy azonnal szálljon le rólam, hadd ne mondjam, nem túl finom módon "szólt" neki. Bár nem rá volt mérges, hanem az exemre. Részeg volt, kijött belőle, és egész éjjel hívogatott szinte engem is... ezután, másnap, tiszta fejjel sikerült tisztáznunk a dolgokat. Hamar elfelejtődött ez a kis sztori. ...Ezelőtt egy minimális mennyiségű féltékenység se volt bennem, pedig ezer lánybarátja volt. Bementünk volt sulijába, ahol vagy 50 lány odajött. Mindenkinek puszi-puszi, ölelés. Nagyon rosszul esett, de nem szóltam semmit, akkor még. Egyszer láttam, egy lánynak az egyetemről végig lájkolt vagy 30 képét... 2011-eseket is. Persze, lehet gyerekes dolog ilyeneken fennakadni, de bennem volt az, hogyha ő kis dolgon annyira kiakadt, hogy írt az egyik ismerősömre, akkor én ilyen miatt miért ne sértődnék meg?! Így hát a fejéhez vágtam minden. Azt mondta, neki ez semmit nem jelentett, de soha többé nem csinál ilyeneket, ha ez nekem fáj.

Rendben. Próbáltam elfogadni.

Gyerekes, idióta voltam.. elkövettem azt a hibát, hogy ezeket rendszeresen a fejéhez vágtam. Pedig nem volt okom. Soha senki nem tett olyan boldoggá, mint Ő.

Életem legszebb pillanatait Vele életem meg. Majdnem egy éven keresztül folyamatosan együtt voltunk és boldoggá tettük egymást. Ő volt mellettem, mikor vidám voltam, mikor szomorú. Ő ölelt, csókolt, mikor megérdemeltem, s mikor nem. Ő ápolt és főzőtt nekem, mikor beteg voltam. Ő biztatott. Ő motivált. Ő segített. Ő volt az egész életem, a mindenem és fordítva.

Hatalmas hibát követtem el. Sokszor nem tudtam kifejezni, mit is jelent ő nekem. Nem tudtam kimutatni az érzéseimet, gyakan nehézséget okozott magamtól kimondani a szeretlek szót. Pedig éreztem és érzem is. Talán előtte a csalódások nem engedték, nem tudom, féltem. Megérdemelte volna. Nála jobban senki sem érdemli meg a szeretetet, de én nem adtam meg úgy igazán, addig amíg lehetett volna. Most pedig elveszítettem Őt.

Kezdődött augusztus közepe fele, hogy azt hittem, bármit megtehetek, ő úgyis mellettem marad. ... Nyáron ritkán találkoztunk, 150 km-re lakunk egymástól. Ezek mellett ő vasárnaptól szerdáig minden héten ment éjszakára dolgozni, egész nap utána aludt. Megértettem, hogy mennie kell, de rossz volt, hogy szinte alig beszélünk. Minden héten a csütörtököt vártam, hogy végre, legalább kicsit tudjunk, de akkor meg elment a haverjaival inni, elegem lett. Mindent kiakadtam magamból. Hosszú szövegeket írtam neki, elég csúnya szavakkal megfűszerezve. Elmondtam mindenféle ribancnak... már nem is emlékszem, remegtem az idegtől, de nem is merek belegondolni, félnék magamtól. Rettentően szégyellem magam. Napokig sértődötten válaszolgattam csak neki.

Szakított velem, illetve először én vele, de nem gondoltam komolyan. Azt hittem, ugyanolyan lesz, mint előtte az összes többi veszekedés, ám mégsem.Azt mondta, most telt be nála a pohár. Ő  lelkileg nem tudja tovább elviselni, ahogy beszélek vele. A szerelmét kioltotta az, hogy megaláztam, de a szeretetét irántam sosem fogja. Ahogy ezeket mondta nekem, azt hittem belehalok a fájdalomba. Elveszítettem azt az embert, aki soha sem hagyott volna el, ha nem teszek érte.

A nyolcadik hónapfordulónkra még írt nekem egy verset, melyben leírta, hogy bármilyen furcsa is ennyi idő után, velem tervezi a jövőt és sokszor fantáziál arról, hogy mi lesz majd, ha közös családunk lesz és, hogy én vagyok élete szerelme, sőt amit irántam érez, már nem is tudja mi, mert több, mint szerelem.

A tizediken pedig szakítunk. Nem tudom felfogni. Illetve, de... HOGY RONTHATTAM EL ENNYIRE?! Hogy lehetek ilyen ember? Gyűlölöm magam érte.

Lassan kéthete, hogy nem beszélünk már, de a fájdalom egyre csak nagyobb lesz bennem. Nagyon hiányzik, minden pillanatban a fejemben jár és mindenről ő jut eszembe. Szakítás után még pár napig chateltünk facebookon. Este sietett munkába és hangüzenetben köszönt el tőlem. Idézném: "Sok puszit küldök, vigyázz magadra él...áh, élet..(megállt egy pillanatra, majd folytatta), na jó, ha kigondoltam, ki is mondom, vigyázz magadra élet." Vagy ötvenszer hallgattam vissza, annyira boldoggá tette a szívemet ez a pár szó. Csak nem értettem, hogy mi ez az egész. Majd másnap buliba ment haverjaival, de egész éjjel küldözgette a képeket, hogy mennyit iszik. Nem írtam neki vissza, de másnap reggel írt. Fura volt, kicsit bunkó. Mondtam neki, hogy jobb, ha mostantól nem keressük egymást. Azt mondta jó, nem vitázik. Szóval...azóta nem tudok róla semmit. Illetve egyszer futottunk össze az egyetemen, a kávéautomatánál vártam az ír cappuccinomra, mikor az üres folyosón megjelent. Odajött és nyomott egy puszit a homlokomra és kérdezte, mizu. Válaszoltam, de aztán át is sétáltam a kollégiumba. Elkapott a síró-remegőgörcs körülbelül, de ahogy észrevettem, kicsit őt is felkavarta. Nem tudom feladni a reményt. Na, de hát kb. ennyi.

Ez az életem most... ja, dehogy. Nem véletlenül meséltem az exemről. Bálinttól tanácsot kértem végső elkeseredésemben, hogy hát ha tud valami olyat mondani, hogy ne alakuljon úgy, ahogy vele. (Két hónapja nem beszéltünk előtte, de azt hittem én naiv, hogy tényleg barátok vagyunk.) Elhívott, hogy üljünk be valahova, beszéljük meg. Pénteken este találkoztam vele. Nagyon rendes és segítőkész volt, tényleg éreztem, hogy azt akarja, hogy jobban érezzem magam. Szombaton írt, hogy fussunk össze vasárnap is. Ó, hát mondom...miért ne. Úgyis azon vagyok folyamatosan, hogy ne kelljen egyedül lennem és lefoglaljam magam. ... Bálint vasárnap azt mondta, még mindig nem tudott továbblépni. Vissza akar kapni. Velem kapcsolatos tervei vannak. Legszívesebben nem töltene nélkülem egy percet sem. Úgy nézett rám, ahogy soha. Úgy szólt hozzám, ahogy régen sosem. Megölelt, de úgy szorított, mint valami kincset. Más volt, megváltozott. Láttam a szemében, hogy igaz, amit mond. De visszautasítottam. Borzasztó volt, ahogy belenéztem a hatalmas barnai szemeibe és láttam, ahogy belül összeomlik. De késő. Fontos nekem ő és érdekel, hogy mi van vele, de elmúltak az érzéseim iránta.

Furcsa, hogy az élet milyen ironikus és mire képes, nem igaz?